Az azték uralkodó, Montezuma mindenesetre így gondolhatta. Amikor ugyanis az uralkodó elé vezetett indián lányoknak töltöttek egy csészényit a Montezuma által igen kedvelt chocolatl italból, a fiatal lányok szégyenlősségét az ital állítólag teljesen legyőzte. Az ital tehát varázserővel hatott. A chocolatl italt egyébként sok rituális alkalomhoz kötődően is fogyasztották, így pl. a férfivá avató szertartások vagy házasságkötés alkalmával. 

Mikor a chocolatl ital megérkezett Spanyolországba, illetve innen eljutott egész Európába, szenvedélyes vita alakult ki arról, hogy – különös tekintettel gátlásokat felszabadító hatására – helyénvaló-e az ital fogyasztása. 

Bécsben már 1624-ben elmarasztaló tanulmány jelent meg a kakaóról, mely az italt a szenvedélyek fellobbantójának nevezte. A szerző egyértelműen azon a véleményen volt, hogy az egyik szerzetesrendet érintő botrány soha nem következett volna be, ha az érintett személyek nem fogyasztanak kakaót. Határozottan kiállt amellett, hogy a barátok ne ihassanak kakaó alapú italt, azaz chocolatl-t.

Madame du Barry is szerelmi vágyfokozónak tekintette a csokoládét: ezt az italt szolgáltatta fel szeretőinek. Casanova állítólag szívesebben ivott csokoládét, mint pezsgőt. 

Az elképzelés, miszerint a csokoládé képes a szenvedélyek fellobbantására, tartotta magát a 18. században is. 

Egy orvos, Louis Lemery szerint a csokoládé stimuláló tulajdonságai révén képes Vénusz tüzének fellobbantására. Praktizáló orvosként a szerelmi csalódáson átesettek számára ajánlotta az italt. 

1712-ben Angliában a Spectator című divatos folyóirat arra figyelmeztette női olvasóit, hogy óvakodjanak a szerelmi kalandok, a csokoládé, a regények és más efféle, szenvedélyeket feltüzelő veszélyek hatásaitól. 

Vagy említhetnénk azt a 18. századi német réztányért, melyen a feleség egy csészében csokoládét kínál férjének, a tányér felirata egyértelművé teszi, hogy milyen céllal. 

Mindenesetre a csokoládé mint afrodiziákum mára már veszített vonzerejéből: napjainkban sokkal inkább a szeretet jeleként, mint a szerelem serkentőjeként használatos. De vajon lehet-e valamilyen kémiai alapja is a régi elképzelésnek?

Fenil-etil-amin 

Az 1970-es évek elején ismét felmerült, hogy a csokoládé talán szerelmi vágyfokozó szerként is működik. Felismerték ugyanis, hogy a csokoládéban kismennyiségű fenil-etil-amin található, mely vegyületet az agy leginkább akkor termeli, amikor az ember a szerelem fájdalmasan édes érzését éli át. A kutatók szerint talán ez a titka a csokoládénak. 

A csokoládé állítólagos stimuláló hatását és ebben a fenil-etil-amin szerepét tudományosan is megvizsgálták. A fenil-etil-amin egy biológiailag aktív vegyület, melyről kimutatták, hogy patkányokban – az amfetamin származékokhoz hasonlóan – megváltoztatja az állatok szexuális és agresszív viselkedését. Ugyanakkor azonban az amfetaminok esetében ez a hatás körülbelül húszszor olyan erős, mint a fenil-etil-aminnál. 

A csokoládé fenil-etil-amin tartalmára vonatkozó becslések szerint a tejcsokoládéban 0.04 és 0.7 mg / 100 g fenil-etil-amin található. Valószínűtlen, hogy ez a fenil-etil-amin mennyiség teljesen felszívódjon a vérkeringésbe. Ahhoz, hogy akár kismértékű stimuláló hatást is elérjünk, igen nagy mennyiségű csokoládé elfogyasztására volna tehát szükség. Ha – jobb híján – a patkányokat vesszük mintául, a kísérletek adatai szerint az embernek kb. 4000 szelet csokoládét kellene elfogyasztania ahhoz, hogy számottevő hatást érhessen el. 

Ennek fényében egyértelműnek tűnik, hogy a csokoládéval elfogyasztott fenil-etil-amin olyan kis mennyiségű, hogy nem lehet – akár szerelmi, akár egyéb irányú – stimuláló hatása. 

Eszerint a csokoládé mint afrodiziákum csak legenda! De azért ne romboljuk szét teljesen ezt a mítoszt! A reklámokban a csokoládé főleg a szeretet és boldogság kifejezésére szolgáló ajándékként jelenik meg, s ez nem baj: a csokoládé és a bonbonféleségek kétségtelenül “élvezetes” eszközei lehetnek érzéseink kifejezésének. Ám az egészséges táplálkozás szellemében, csak kis mértékben fogyasztandó!